Véget ért A mandalore-i első felvonása. Recenziómban igyekeztem feltárni a sorozat erényeit általánosságban, nem külön a részek tükrében. Ezúttal megkísérlek egy saját szájíz szerint alakuló listát összerakni az első évad történeteiből, az egyes részeket rövid értelmező kommentárral ellátva. Amit elöljáróban fontos leszögeznünk, A mandalore-i esetében nem hülyeség egy efféle listában gondolkodni, ugyanis a részek önállóan is működnek, mindegyik epizód bír egy olyan – sajátos – karakterisztikával, ami szavatolja, hogy a sorozat nem csak egészében tárja még nyitottabbá a Star Wars univerzum kapuját, erre a részek egyenként is képesek. Nincs ebben semmi meglepő: a sztori- és ötletgazda Jon Favreau tudta, mit akar, a nyolc részt pedig öt rendezőre osztották el, akik kaptak akkora szabad teret, hogy ne öncélúan, de felvillanthassák stílusjegyeiket.  

A részek között olyan apró, érzetbéli nüanszok döntöttek, hogy nem kizárt, a későbbiekben, kissé eltávolodva az élménytől egészen máshogy is alakulhatna az alább fellelhető rangsorom.

#8 The Gunslinger (5. rész) – Dave Filoni: egy szó erre az epizódra: ambivalens. Egyrészt mindig nagyon jó újra szembesülni a Tatooine-nal, mert amellett, hogy a sivatagos vidék unalmas is lehetne, mindig a SW-életérzés szerves része marad, hiszen befogadásunk expozícióit eleveníti, ha csak a klasszikus trilógiára gondolunk, ha csak az előzménytrilógia első részére – a Baljós árnyakra – egyaránt igaz ez. (SPOILER: mi több, a Skywalker kora ezt az expozíciós élményt használja fel zárókeretnek.) Millió és még több (és még mélyebb) emóció köti tehát a SW-lelket a Tatooine-hoz. Másrészt ebben az epizódban sajnos a nosztalgiafaktor vaskosabb a történetnél, előbbi miatt pedig utóbbiba elég feszültség sem tud beférkőzni.

#7 The Child (2. rész) – Rick Famuyiwa: megismerjük Kuiilt, a szimpatikus kis iparost, akitől rögtön fájó búcsút is veszünk, de azért sejtjük, hogy még viszont fogjuk látni, és hogy a cselekményre is lesz némi ráhatása. Feltárják előttünk A Gyermek („Baby Yoda”) erőérzékenységét. És mindvégig egy olyan bolygón rostokolunk, amely a Geonosis és a Tatooine ingerszegény szerelemgyermeke. Alig várjuk, hogy tovább álljunk.  

#6 Sanctuary (4. rész) – Bryce Dallas Howard: a rendezőnő neve láttán/hallatán én mindig A falu című Shyamalan műre asszociálok. Így számomra pláne egzotikus volt látni, hogy a negyedik fejezet nagyrészt egy mikroközösséget tesz középpontba. Az ebben a részben prezentált látványvilág vitán felül univerzumbővítésnek titulálható, megismerünk egy törzsi/falusi kultúrát, amelynek miliőjében, életmódjában van időnk elmerülni (még újszerű kocsmahangulatot is kapunk a rész elején). A természeti közeg és a lakóházak leginkább az Endor bolygó erdejét, valamint Ewok-„bázisát” és a Kashyyyk épületstílusát idézik. Ebben a részben gazdagodunk egy maszkulin női karakterrel, Carával, aki mint karaktertípus nem csak illeszkedik a SW női ábrázolásaiba (határozott, erős személyiség), kicsit tovább is gondoltatja azokat. Padme és Leia megtestesíti az elnyűhetetlen, karizmatikus politikusnőt, Rey a bátor, ám barátságos harcost, míg Cara leginkább egy nyers, „macsószabályok” szerint rajzolódó küllemet és belsőt tükröz.    

#5 The Reckoning (7. rész) – Deborah Chow: a központi karakter – Mando – körül összeáll egy csapat, amely még a magányos hősök útján is elengedhetetlen, sőt A Gyermek az erőhasználatnak egy olyan oldalát tárja fel előttünk, amely az epizódot nem csak összeköti a Skywalker korával, „Baby Yoda” esetleges kilétére, funkcióira nézve is utalást jelenthet, előre vetíthet dolgokat. A rész legjobb tulajdonsága, hogy a gondolatiság felől is meg akarja toldani a SW-világot: milyen kapcsolat állhat fenn egy droid önálló jelleme és programozása között? Van-e egyáltalán önálló jelleme egy droidnak?

#4 The Sin (3. rész) – Deborah Chow: ebben a fejezetben válik leginkább tapinthatóvá, hogy Mando nem az fafejű, csőlátású, reflektált gondolkodásra képtelen és nem is hajlamos pszeudo-f*szacsávó. Az nem jelenthető ki, hogy a történetnek ezen a pontján főszereplőnk meginog kultikus vallásának alappilléreivel kapcsolatban, inkább szimplán végre az arcnélküliség mögött, a sisak mögött a cselekvésein és motivációin keresztül felsejlik valami igazán zsigeri, valami igazán emberi.  

#3 The Prisoner (6. rész) – Rick Famuyiwa: ahogy azt a recenziómban is írtam róla, olyan érzetre épül az egész epizód, amely mindig is adott lehetőségként volt benne a Star Wars világában, ezidáig mégsem lett kellőképp kihasználva, mintha az univerzum idegenkedett volna tőle. Kár volt. Ez a rész sikerrel hívja meg az űrhajós thrillerek/horrorok klausztrofóbiás látvány- és hangulatvilágát a Star Wars berkeibe. Igaz, a Zsivány Egyes egy röpke jelenet erejéig élt valami ilyesmivel (Vader mészárlása), de ott inkább maga a Sith Lord kapott fókuszt, egy karakter, nem a helyszín zártsága, nem a szorongás, idegenségérzet, ami ezzel jár. A The Prisoner (A fogoly) c. részben az a legjobb, hogy teljesen dobja a karakterfókuszokat, így ízig-vérig képes átadni a sajátos közérzetet, egy ponton pedig elegánsan át tud váltani szabaduló/túlélő játszmába is. Az epizódvégi X-szárnyúak pedig stílusosan csempésznek valami ismerősebbet ebbe az elsőre „SW-idegen” közegbe, mely a keményvonalas rajongóknak okot ad mindenféle kéjes sikongásra.

#2 Redemption (8. rész) – Taika Waititi: több szempontból is keretbe helyezi a dolgokat. Az első részben láthattuk, amint „Baby Yodát” egy droid akarja kivégezni, majd jött kedvenc mandalore-ink, lőtt, mentett, kezet nyújtott. A nyolcadik epizódban betekintést kapunk abba, hogy Mando sorsa gyermekkorában teljesen azonos volt ezzel. Ezáltal olyan keretbe kerül kettőjük kapcsolata, ami a továbbiakra nézve is komoly bizakodásra adhat okot, akár a karakterfejlődések tükrében is, mi több mindez Mando (3. részben) feltörő felelősségvállalását is magyarázza. Ha már keretek: IG-11-től búcsút veszünk, és mennyire ironikusan – az első részben ő akarta megölni A Gyermeket, az évadzáróban voltaképpen az életéért áldozza fel magát.

#1 1. rész (cím nélküli) – Dave Filoni: manapság kevés jól szerkesztett expozícióval találkozni a film- és sorozatiparban (példának remélem elég a Skywalker kora első kb. 45 perce, és mondjuk a The Witcher, aminél az alapozás – bár a Netflix nyújtotta lehetőségek biztosítják az efféle kísérletezéseket – három teljes részt ölel fel, de ha kicsit túlozni akarunk, azt is mondhatnánk, egy teljes évadot). Dave Filoni első élőszereplős munkája kiválóan megugorja a feladatot. Rengeteg történés és információ van az epizódban, amelyeknek átadására kevés idő áll rendelkezésre, mégis kapkodás nélkül megoldják. A Nevarro és annak koszossága, alvilági, baljóslatú atmoszférája és díszletvilága pedig képes felébreszteni, felfrissíteni a hamisítatlan SW-érzést.

A képek: Doug Chiang, Ryan Church & Nick Gindraux látványtervei.