Ha egy mondattal kéne éreztetni A mandalore-i szellemiségét, azt mondanám: intelligens alkotás, mert nem ígér semmi olyat nézőjének, amit ne tudna megadni. Favreau-ék következetesen felmérték a téma határait, így elegáns forgatókönyvekkel és elegáns rendezésekkel tudtak előrukkolni. A mandalore-i mind karakterkezelésében, mind történetvezetésében mértéktartó lett. Nem tolja túl a Star Wars hangulatot, inkább a befogadójára bízza, adottként kezeli, letisztult koncepcióval csupán hívószavakat ad nézőjének – nem rágja szájba azt a kultuszt, amihez csatlakozni kíván.

A sorozat egyik óriási erőssége a szerkesztése: rövidek az epizódok, mégsem telnek kapkodással, marad idő elmerülni apróbb nosztalgiafaktorokban, utalásokban, és tér adódik ahhoz is, hogy az új miliőkbe belehelyezkedhessünk, magunkévá tegyük azokat. Nyilván pontatlan dolog sorozat és film között párhuzamot állítani, de utóbbi tulajdonság nem volt minden esetben a Star Wars-világ erénye. Elég csak a legutóbbi mozira gondolni, a Skywalker korára, ahol az új helyszínek és kultúrák eltörpültek a cselekmény folyása mellett, szinte csak üres díszletek maradtak. A mandalore-i helyszínei közel sem olyan elevenek, mint például a Bespin (A Birodalom visszavágból) vagy a Coruscant (az előzménytrilógiából), mégsem hagynak hiányérzetet maguk után, mert az űrfantasy műfajában oldott western nem is igényli a zsongást.

Favreau-ék másik érdeme, hogy nem próbálják Mando karakterét mítoszokkal és rejtélyekkel körül bástyázni. Ez két okból is nagyon okos döntés. Egyrészt a cselekményt és annak gyújtópontjait nem az a görcsösség motiválja/vezeti, hogy folyamatosan a maguk által kreált kérdésekre keressenek választ, másrészt emiatt – noha Mando a központi karakter – lehetőség adódik a mellékszereplőkre is épp annyira fókuszálni, hogy a nézőnek velük is érzelmi kötődése alakuljon ki. Mindez hosszú távon is remek döntésnek bizonyulhat (2020 őszére várhatjuk a 2. évadot Favreau twitteres bejelentése szerint), mert tendencia, hogy (még ha rövid évados sorozatokról is beszélünk) a túl nagy fókuszt és túl sok mítoszt kapó egyszemélyes alkotások egy ponton végérvényesen kifulladnak.

Az már világossá válhatott, hogy A mandalore-i esetében nyoma sincs a hatásvadászatnak. Elmondható ez a zenehasználatáról is, hiszen itt a Star Wars filmek jeleneteinek többségével ellentétben nem érzelmi folyamatokat vagy epikus szituációkat hivatott fokozni, katalizálni Ludwig Göransson mesteri műve; macsóvidékhez méltón a csendnek is ereje van, funkciója, a zene pedig nem akar betolakodni a narratívába, megmarad hangulatszolgáltató tényezőként.

Akadnak olyan, egészen ötletes húzásai is a sorozatnak, mint például A fogoly című rész (6.), amely az űrhajós thrillerek látványvilágát és klausztrofób helyzetét idézi – ezzel olyan feszültségi élményt csempészve a Star Warsba, mely eddig teljes egészében nem lett még kihasználva.

Zárásképpen szót kell ejtenünk „Baby Yodáról” is. Stílusromboló, arányokat felborító elem is lehetett volna, azonban az ő jelentét is az elegancia szóval nyugtázhatjuk. Egyszerűen jó érzékkel használják: nem mutatják túl sokszor és amikor mutatják sem teszik azt kínosan sokáig – így nem válik bugyuta, üres „cukiságfaktorrá”, megmarad szerethető karakternek, akinek a funkciója még a történetvezetésre is további lehetőségekkel szolgál.

Meglátásom szerint egy spin-off sorozat legnagyobb kihívása nem is az univerzumbővítés, hanem egy hangulatvilág, egy életérzés felfrissítése. A mandalore-i 1. évadát tekintve állítani merem, hogy a projekt megvalósult.

A széria részeiről írt rövid értelmezéseimet itt lehet megtekinteni. 

A sorozat Mafab-felülete itt érhető el.