Bő negyven év alatt a Star Wars-jelenség már nem pusztán műalkotás, műfaj is lett. Épp ezért Rian Johnson rendezése, Az utolsó Jedik, egy olyan kísérlet, amely igyekszik elkülönböződni a kultuszokból adódó előítéletektől és azokhoz tapadó elvárásoktól. Az ausztrál direktor kéznyoma egyszerre öntörvényű ars poetica, illetve kiáltvány a Disney-remake programok ellen.

Hamisítatlan Star Wars-élményt paradox módon mégis e különbségek mentén nyújt. Johnson sikeresen őrzi meg egy önmagába folyton visszahajló univerzum ünnepélyes hangulatát, miközben annak megkövesedett tartalmait, kultuszait és toposzait könyörtelenül megfosztja a bevett komfortzónáktól. A klasszikus mesefelállás, a jó és rossz szélsősége, némileg szürke zónába kerül Johnsonnál, igazodik a jelen kor „realista” elvárásaihoz. Vagyis a néző nem egy kész és kitüntetett narratívát kap a szerzőn keresztül, amelyet „kénytelen elfogadni” (pl. a jó és rossz különbségét, nevén is nevezve őket), hanem teret enged a szkepticizmusnak, mi több kihívás elé állítja befogadóját ezzel (pl. a Jedik milyen jogon terjesztik azt az ideológiát, hogy az Erővel csak ők élhetnek[?]; vagy épp mi igazolja azt, hogy a Jedik joggal beszélik el magukénak a fény oldalát[?]). Az utolsó Jediknek nincs erőteljes tanmese olvasata, mint a klasszikus trilógia darabjainak, Johnson műve nem előre elkészült filozófiai állásfoglalásokkal szembesíti nézőjét, inkább még nyitottabbá teszi az univerzumot és berántja a történet befogadóját a folyamatokba, aki így kénytelen magának kérdéseket feltenni és önnön magának végső válaszokat adni azzal kapcsolatban, milyen a fény és a sötétség viszonya, akár ezeknek a külön-külön esedékes mibenléte. Röviden: nem szembesít egy gondolattal, inkább elgondolkodtat valamivel kapcsolatban, így önmagával szembesíti a nézőjét. (Ez persze nem csak a Star Wars-jelenséget mozgatja ki a komfortteréből, hanem a rajongókat is, és ez részben magyarázza a nyolcadik epizód körüli súlyos vitákat / vagy inkább a viták előfeltevéseit.)   

Ahogy Az utolsó Jedik nemet mond a fekete-fehér gondolatiságra, a Zsivány Egyes is úgy parancsol megálljt a Lázadók idealizálásának (a klasszikus trilógiával szemben Gareth Edwards mozija ábrázol a jók oldalán is etikai problémákat). A két film kapcsolata viszont nem csak ennyiben merül ki.   

A Zsivány Egyesből megismertük azokat a Star Wars-hősöket, akiknél a hősiesség nem volt sorsszerű, nem volt eleve elrendeltetés, nem volt individuális skill kérdése, pusztán egy közösség hétköznapi tagjaként az együttes cél érdekében hozott egyéni áldozatuk eredménye. Drámai hatást is ezen keresztül ért el a film: az együttes törekvések, az egy irányba mutató motivációk voltak a kulcsok, nem az erőérzékenység, nem a „kiválasztottság”/különlegesség. Noha a karaktereket nem ismerjük meg behatóan, a közösség – Lázadók –, amelyhez tartoznak, jól ismert a néző számára, ezáltal azonosulható is.    

Paige (Rose testvére) és Holdo admirális hasonló szituációban fogannak, mint a Zsivány Egyes hősei, de funkciójuk még többletszereppel is bír, hiszen a hozzájuk köthető jelenetsorok nem csak tartalmilag jelentősek, szerkezetileg is érdekes húzásokat jelölnek.

Johnson Az utolsó Jedikben szokatlan ívű és szokatlan ritmusú elbeszélési módot használ. Egy helyett három csúcsjelenettel operál, amelyek önállóan is működnének akár filmzáró elemként is. Ehhez képest az elsőt azonnal az expozícióban kapjuk (Paige áldozata), a másodikat nagyjából a mozi derekán (Holdo admirális áldozata) és a harmadikat zárásképpen (Luke áldozata), utóbbi viszont már a folytatás expozíciójának készít elő. Star Wars berkekben és alapvetően általánosságban is meglepő, hogy Johnson a mesélésnek ezt a módját választotta. Voltaképpen meg merte lépni azt, hogy úgy jelölte ki Az utolsó Jediket az áldozathozatalok mozijának, hogy a három karakterből kettőnek semmiféle kultusza nem volt a film terében, sőt még csak nem is ismerhettük őket. Paige-dzsel néhány másodpercet töltünk, míg Holdóhoz (bár némi távolságtartó határozottságon és karizmán [esetleg Leia bizalmán] keresztül felszínesen megismerjük) sincs általános kötődésünk.

Johnson filmjének szerkezete egyrészt nagyon új a Star Wars világában, másrészt a szerkezet gyújtópontjai kétszer is tűpontosan azt a viszonyt próbálják megidézni, melyet a néző és/vagy rajongó már jól ismer a Zsivány Egyes-élményből.

(Ui.: Holdo admirális a Star Wars filmek legmenőbb mellékszereplője. Sokkal szívesebben néznék róla egy spin-offot, esetleg minisorozatot, mint Cassian Andorról... Ha már Az utolsó Jedik és a Zsivány Egyes ütköztetése zajlott…)